Semmi sem történik véletlenül. Valami irányít, terelget bennünket. Láthatatlanul. Mivel, mi emberek, csak azt ismerjük el igazán, amit látunk, hallunk, tapintunk, bizton nem állíthatjuk eme mozgatóerő létezését, csak: hiszünk benne! Hiszünk Valamiben. Ez a valami lehet az antropomorfizált Isten, lehet önnön magunk, vagy akár a Sors, a végzet... Akárhogy nevezzük is, létezik. Véletlenek pedig nincsenek...

Két dologtól féltem eddig életemben: a bohócoktól, és attól, hogy egyszer elveszítem Anyut. Úgy tűnhet, e kettő nem kapcsolódik össze, de mégis. Egyiknek sem tudtam igazán az okát. Nem is kerestem. Ez igaz. Inkább próbáltam elhessegetni: „ez butaság", „ennek nincs jelentősége"- mondogattam magamnak.

A bohóc az egyetlen, aki a királynak is megmondhatja az igazat. Nem akartam az igazságot? Talán nem akartam vele szembesülni? Pedig tudom: egyszer minden kiderül. Késleltettem a leleplezést. Nincs kétség, így volt.

Emlékszem, kislánykoromban, egy őszi, esős napon, zokogva álltam a lakótelepi lakásunk ablakában. Órákig. Vártam, hogy Anyu hazaérjen. Féltettem. És ez az érzés nem múlt el bennem. Soha sem. Később, ha éppen valamiért sok mentő volt az utcákon, felhívtam őt: „Anyu, vigyázz magadra! Valami lehet a levegőben. Figyelmetlenek az emberek..."

Két éve egy magyar filmen dolgozott, mint sajtós. Jól érezte magát, mert olyan emberek vették ott körül, akiket szeretett, és akik viszont szerették őt. A film két bohócról szólt... Egy pár hónapra rá elvesztettem Őt. Elment tőlünk, földiektől.

Valahol érezhettem... A félelmek beszéltek. De van, amitől nem menekülhetünk. Egyszerűen megtörténik, mert: úgy kell lennie.

Dés László írt egy számot a filmhez. Ez lett Anyu búcsúdala. „Ugye tudtad, így nem érhet véget, csak hosszú volt ez az ősz/ Ugye nem veszíthetlek el Téged, és holnap majd visszajössz/ Csak egy percig tart a sötét, csak egy árnyék lépett közénk, de mögötte már látjuk a fényt... Legyen úgy, legyen úgy, ahogy eltalált a sorsunk, soha már, soha már, ahogy akkor együtt voltunk..."

Édesanyámnak! Egy nagyon jó tollú újságíró emlékére!

(ezt pár éve írtam)