ZeLi(g)

Hét és fél év... Ennyi korkülönbség van köztem és a nővérem között. Sok idő. Ő igazi szerelemgyerek, én meg a kicsi, akit a tesó kért :) Hosszú utat jártunk be az eddig elmúlt majd 29 év alatt. Volt itt sírás, kacagás, irigység és megértés. Mindig is szerettük a másikat, de valahogy csak mostanában kezdtük el igazán értékelni egymást. Egy éve tesós találkozókat szervezünk magunknak. Ilyenkor eszünk, iszunk és rengeteget beszélünk. Pedig egyikünk sem egy csacsogó-gép, egymás előtt azonban minden megengedett :) Amennyire különbözünk, annyira hasonlítunk is - és ez így van jól. Feltétel nélkül szeretem. Ha vele vagyok, úgy érzem, hazaérkeztem. Anyám helyett anyám, pszichológus és barátnő is. A legjobb tesó a világon.

Indulás előtt általában minimum másfél órával korábban kelek fel, hogy legyen időm kávézni és nyugodtan elkészülni. Ez a szokás több éves tapasztalaton alapul... Családi hagyományként (Apu is ilyen) már magát - Nagyi szavaival élve - a „startolás” tényét is borzasztóan élem meg. Akkor semmi sem jó. Pláne ha még késésben is vagyok... Respect Robi! :) Ma viszont jól ébredtem, és még sikerélményem is volt.

Egy kedves dallam jutott az eszembe...

"Cincog a március" - szoktuk otthon mondani. Anyu és Apu találta ki ezt a kifejezést, ami amellett, hogy sejteti az egyre sűrűsödő madárcsicsergést, a még kimondani is szörnyű, hidegnek és szürkének hangzó január és február után (persze azért ezekre a hónapokra is jutott egy optimista mondás: "január, február, itt a nyár"), a huncut "c" beiktatásával egyúttal jelzi a változást, a tavasz beköszöntét is.

Mára a lakásunkba is beszökött a kikelet. Megvolt az első idei teraszos reggelink, vettem barkát és az ajtóra is kikerült a madárkás dísz :)

Amikor az ember a barátaival megy kirándulni, nem kellenek a gondosan kiművelt szavak, nem kell a fölösleges jófejkedés, a beszédkényszer... Ha van előttünk egy jó kávé, egy otthon elkészített szendvics és ráadásul süt a nap, akkor minden jó. Olyankor az is vicces, ami máskor nem. Miért? Csak. Szeretet van. És hazafelé a Libegőn, a megdöbbentő csöndben, hetykén lábat lógatva is tudjuk, hogy egymás mögött haladunk a cél felé. Mindig együtt.

Ma egy igazi tavaszi napra ébredtünk... Valahogy így képzelem azt az 1848. március 15-i reggelt is a Pilvaxban... ahogy a kávéház ablakához nyomom arcom, s kezemmel szemmagasságban árnyékot vetek, szinte jól látom, ahogy Petőfi - társai körében - szenvedélyesen, kezeivel erősen gesztikulálva elszavalja a Nemzeti dalt... "Talpra magyar, hí' a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés válasszatok"... Érzelmekkel teljes, szép idők voltak azok. Összefogás, közös akarás és küzdelem. Ezekből mára csak egy nemzeti színű szalag maradt a szívünk oldalára tűzve...

De ne feledjük: kokárda nélkül is magyarok vagyunk, segíthetünk egymáson, összetartozunk és szerethetjük a másikat. Az év bármely másik napján is.

Ha egy régi holmink elromlik, és elvisszük egy szakihoz megjavíttatni, utána úgy tudunk örülni neki, mint egy vadonatúj szerzeménynek. Ennek vagy az az oka, hogy már nagyon régóta vártuk, hogy újra vagy egyáltalán működjön (illetve megszépüljön), de az is lehet, hogy épp elég idő telt el a javítása közben ahhoz, hogy hiányozzon...

Ma velem is valami hasonló történt... és inkább az előbbi.

Ünnepélyesen bejelentem, hogy végre normálisan, kellemes meleg vízben tudok mosogatni a konyhában :) Nem kell a fürdőben kinyitnom a csapot hozzá. Nem! Minden úgy működik, ahogy annak kell! Fantasztikus! :) És igen... teljesen új életérzés :)

Tegnap kölcsönkaptam Mautner Zsófia (a Chili & Vanilia blog szerzője) Gyere velem főzni! című könyvét. Szuper izgalmas ételek vannak benne, szép fotókkal és hasznos, amatőröknek is jól használható leírással. A kedvenceim: a parmezános kukoricapuding, a friss kukoricapüré pirított erdei gombával, a narancsos-rozmaringos-gesztenyés pulykamell és a zabpelyhes palacsinta karamellás málnaöntettel :) Nyami :P

Új konyha. Új élet.

A holnapi Metropolban olvastam (ez úgy hangzik, mint egy Örkény egyperces... pedig nem az :) egy nagyon helyes anekdotát Karinthyról: „Karinthy Fri­gyes nagy viccmester volt, nemritkán az is előfordult, hogy ő maga talált ki kisebb élceket. Egy­szer kíváncsi lett, hogy mekkora a vicc terjedési sebessége. Budán az egyik kávéházban kitalált és elmesélt egy viccet, majd egy idő után átsétált Pestre. Nem telt bele másfél óra, és egy pesti kávéházban már visszahallotta a saját viccét.” Én ezt a blogírást találtam ki arra, hogy érdekesebbé tegyem a kis életem :) valaki így, valaki meg úgy éri el ugyanazt az eredményt :)

Egy Coelho idézet jutott eszembe: „… ha megpróbálunk jobbak lenni, mint vagyunk, akkor körülöttünk is minden jobbá válik.”

Minden agyban dől el - mondják. Az elhatározás persze nem elég. A dolgokért tenni is kell. Apu mondja mindig: a duma nem számít, a tettek beszélnek. Otthon van egy közösen felállított sorrendünk: gondolkozás, tervezés, végrehajtás. A híres Zentai-féle GTV :) Van azonban, hogy nem jutunk el a végrehajtáshoz, és van olyan is, hogy egy adott témában a GTV újra és újra megismétlődik, mert valahol elakadunk... A lényeg, hogy törekedjünk céljaink megvalósítására!

Ma végre közelebb kerültem egy általam kigondolt cikk megírásához. Nincs határidőm. Így egy pár napja már halogattam a cselekvést :) De ma eljött az idő... És milyen jó, hogy így volt! Két szuper okos és kedves lánnyal/nővel beszélgettem egy elég komoly témáról...

Cate Blanchett by Annie Leibovitz - Vogue - 2004

Tiszta, fehér lapra írni, elkezdeni valamit mindig nehéz... Vajon mivé fejlődik egy kapcsolat, egy alkotás, egy élet?! Elcsépelt filozofálgatás. Egy-egy pohár bor vagy Martini (és én inkább az utóbbira szavaznék) mellett viszont néha jó alapja lehet ez egy beszélgetésnek. Már ha az ember erre valóban képes... Én csak nagyon nehezen és keveseknek mesélek őszintén magamról. Ez a blog lesz a terápiám a "gyógyulásban".